Nagyjából azóta, hogy az eszemet tudom, azt is felismertem, hogy menthetetlenül introvertált személyiség vagyok.

Már kislányként is jobban szerettem félrevonulva a többiektől azt játszani, hogy én vagyok Fehér agyar, a magányos farkas legjobb barátja (Apropó, van még aki emlékszik erre a mesére? Megnyugtatna a tudat, hogy még nem vagyok olyan öreg :D), illetve órákig tudtam a plüssállataimmal játszani a szoba sarkában, egészen fordulatos történetekkel szórakoztatva saját magamat. Azt hiszem, a határtalan gyermeki fantázia világa érdekesebb volt számomra, mint a többi gyerekkel való játék, de persze azért abban is volt részem időnként.

Lehetne persze pszichológiai szempontból boncolgatni, hogy miért lesz valaki introvertált, de úgy hiszem, ez nem valamiféle mentális betegség, amit kezeltetni kell, sokkal inkább egy személyiségtípus, amit minduntalan félreértenek az emberek – még napjainkban is, amikor szerencsére kezd egyre elfogadottabbá válni a különböző személyiségtípusok fogalma.

Úgy hiszem, épp ezért nagyon fontos, hogy minél többet beszéljünk az introvertáltságról, és próbáljuk megérteni és elfogadni az ezzel a személyiséggel rendelkező embereket.

Ahogy korábban említettem, nálam ez már egész kiskoromban megmutatkozott, és most már biztosan egész életem során végigkísér az intro lét. Korábban ezt átokként éltem meg, ezért aztán csomó olyan dolgot erőltettem magamra, ami valójában olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Aztán a sok szélmalomharc után be kellett látnom, hogy én már csak ilyen vagyok, és ebből kell előnyt kovácsolnom az életben.

Ezért fontos tisztázni, mik az introvertált emberek főbb jellemvonásai, és melyek az ezzel kapcsolatos tévhitek mások részéről.

Tények és tévhitek

1. Tévhit = Azért nem szólunk senkihez, mert rosszkedvünk van, vagy annyira beképzeltek vagyunk, hogy nem akarunk leereszkedni a pórnéphez azzal, hogy beszédbe elegyedünk velük. Ez az egyik legjellemzőbb tévhit. Ne tudjátok meg, hányszor vágták már a fejemhez, hogy biztos beképzelt vagyok, mert nem kezdek el rögtön beszélgetni egy még ismeretlen emberrel.

Tény = Az igazság ezzel szemben az, hogy nagyon is szeretünk beszélgetni, előbb azonban szeretjük a háttérből megfigyelni az embereket, és azzal szóba elegyedni, akivel úgy véljük, lehetnek közös témáink.

Introvertáltként az egyik legjobb barátunk a csend. Megesik, hogy szinte egész nap csendben vagyunk, és csak akkor szólalunk meg, amikor tényleg van mondanivalónk. Nem tudjuk, hogyan kell a semmiről beszélni (a small talk számunkra ismeretlen fogalom) csak hogy addig se legyen csend, és rendkívül kínosan érezzük magunkat, ha mégis ilyen helyzetbe kényszerülünk. Ellenben, igen jól tudunk figyelni és beszélgetni az élet fontos kérdéseiről. Ha adódik egy érdekes téma és hozzá egy jó beszélgetőpartner, akkor mi is tudunk órákig társalogni: a lényeg, hogy legyen benne tartalom.

2. Tévhit = antiszociálisak vagyunk, mert nem szeretjük a hangos bulikat, és a nagy tömeget.

Tény = valóban nem szeretjük az olyan eseményeket, ahol túl sok impulzus ér minket, úgy mint: hangos zene, miközben egymás szavát se halljuk, a személyes szféránkba betolakodó illetéktelen személyek jelenléte stb. – az ilyen helyzetekből igyekszünk mihamarabb szabadulni.  Ellenben sziporkázunk egy hangulatos bárban vagy bármilyen meghitt közegben, ahol nyugodtan sztorizgathatunk.

3. Tévhit = Az introvertált ember nem jó munkaerő, mert nem elég interaktív és határozott.

Tény = az introvertált az, aki a rábízott munkát becsülettel és odafigyeléssel elvégzi, és ezért nem vár mást cserébe, mint némi elismerést. Ő az, aki nem fogja magát reklámozni, és kérni az előléptetést vagy a fizetésemelést, ellenben rendkívül jól esik neki, ha észreveszik és értékelik az erőfeszítéseit. Egy introvertált is tud határozott lenni, ha a helyzet úgy kívánja, csak bizalmat kell neki szavazni.

4. Tévhit = Az introvertálttal nem vagy nagyon nehezen lehet bármilyen kapcsolatot kialakítani.

Tény = Meg kell dolgozni a bizalmunkért, ezt nem tagadom. Sokszor hátrányba is kerültem amiatt, mert nem hívtam fel magamra a figyelmet, a másik meg nem akarta beletenni az energiát, hogy megismerjen. Most már úgy vagyok vele, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Az emberi kapcsolatokba időt és energiát kell fektetni, másképp nem megy. Lehet, hogy egy introvertált emberért úgymond többet kell dolgozni, de ha sikerül, a leghálásabb társsá válnak.

Mindebből nem azt akartam kihozni, hogy mi introvertáltak így vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk, és mindenki másnak hozzánk kell igazodni.

Sőt, én például fiatalon szinte már extrém módon zárkózott voltam, és komoly nehézséget okozott akár egy hivatalos telefonbeszélgetés lebonyolítása is. Nálam sok év komoly munkája kellett ahhoz, hogy nyitottabbá és közvetlenebbé váljak, és még nem értem az út végére. Ettől függetlenül a lényem legmélyén maradok az, aki mindig is voltam: egy barátságos introvertált, aki legjobban a saját világában érzi jól magát.

Azt hiszem, Dunát lehetne rekeszteni a különböző évszakokra vonatkozó tipikus életmódtanácsokkal és listákkal, ezért én most valami másról szeretnék írni, ami bármikor, bárki számára aktuális lehet.

Az utóbbi időben az életem nagy fordulatot vett, hisz megtaláltam életem párját, és idén úgy döntöttünk, hivatalosan is összekötjük az életünket. Ezt csak azért írtam le, mert bár korábban is sokat foglalkoztam az életemben jelen levő különféle kapcsolatokkal, de az esküvő szervezése során értettem meg igazán, mennyire fontos e téren időnként rendet tenni az életünkben.

A végtelennek tűnő, komor őszi-téli estéken az embernek úgysincs máshoz kedve, mint bekuckózni, és az otthon melegében tölteni az idejét, s ez tökéletes alkalom lehet arra is, hogy kicsit magunkba nézzünk és átértékeljük az életünket.

Manapság, amikor az emberek gyakran aktívabb életet élnek a virtuális térben, mint a való világban, úgy gondoltam, az előbbi platformon kezdem a nagytakarítást a közösségi életemben. Végigpörgettem az ismerőseim listáját, majd az üzenetváltásaimat, és szép sorjában töröltem azokat az embereket, akikkel hosszú ideje nem volt semmiféle interakció (akár like, akár üzenet, akár egymás szülinapján való köszöntés, bármilyen formában). Azt is igyekeztem figyelembe venni, hogy van, aki gyakorlatilag egyáltalán nem használja a közösségi profilját, és nem azért nem kerülünk ilyen módon kapcsolatba, mert nem érdekeljük egymást, hanem mert nem egyszerűen nem használják ezeket az oldalakat - őket nyilván nem töröltem az ismerőseim közül, hisz úgyis tartjuk a kapcsolatot más formában. Megdöbbentő volt azonban látni, hogy mennyi viszonzatlan érdeklődés, szülinapi köszöntés és megválaszolatlan üzenet gyűlt össze az évek folyamán. Nem állítom, hogy időnként nem felejtek el ilyen dolgokat, de utólag mindig pótolom, mert nekem ezek az apróságok nagyon fontosak. Az egyik mottóm az, hogy mindig bánj úgy az emberekkel, ahogy szeretnéd, hogy ők bánjanak veled - igyekszem ezt betartani, így ha valaki nem viszonozza az erőfeszítéseimet, akkor nincs helyünk tovább egymás életében. Érdekes észrevétel, hogy a törölt ismerősök egyike se keresett meg, hogy miért töröltem, valószínűleg fel se tűnt nekik a dolog, vagy nem ért nekik annyit az egész, hogy utánajárjanak - ez pedig önmagában igazolja, hogy jó döntést hoztam velük kapcsolatban. Azt kell mondjam, igazán felszabadító érzés volt rendet tenni a virtuális teremben.

A következő lépés az volt, hogy a közelebbi kapcsolataimat is megvizsgáltam, átgondoltam, hogy nekem miben vannak hiányosságaim, hogyan javíthatnék a kommunikációmon, hogyan lehetne még mélyebb a kapcsolatunk. Felhívtam a családtagjaimat, ráírtam a barátaimra, és csak beszélgettünk, mindenféléről. Rájöttem, hogy nekem is többet kell beszélgetést kezdeményeznem, bátran vállalnom kell a saját hangom és kimondani, ha bánt valami. Magam is rengeteget tanultam ebből az egészből, az önismereti utazásom egyik legfontosabb állomásához érkeztem ez által.

Ennek eredményeképp az esküvőnkön nem sokan, nem a leglátványosabban, de a legfontosabb emberekkel , meghitten ünnepelhettünk, és ez kárpótolt mindenért.

Ahogy az ember az otthonát is rendszeresen kitakarítja, ugyanúgy érdemes a lelkében is időről időre rendet tenni. Abszolút megéri.

Egyszer, egy tanárom azt mondta, komolyan kellene írással foglalkoznom, mert tehetséges vagyok benne. Visszahúzódó, önbizalomhiányos kamaszként, életemben először éreztem azt, hogy talán én is jó vagyok valamiben.

Az évek során sokfelé sodort az élet, én pedig folyamatosan kerestem az utamat. Sok mindenbe belevágtam, rengeteg új tapasztalatot szereztem, belül mégis azt éreztem, hogy ez még itt nem a cél. Visszatekintve, egyetlen biztos pont volt mindvégig az életemben, ez pedig az írás. Írtam bánatomban, írtam örömömben, írtam verseket, írtam a fióknak, írtam cikkeket, amelyek aztán meg is jelentek, és csak írtam, írtam és írtam...

Ezt a blogot egyszerűen azért indítottam útjára, mert szeretek írni, és a szívem mélyén abban reménykedem, hogy másoknak is élményt tudok nyújtani az irományaimmal. 

Jó olvasgatást, kellemes időtöltést kívánok! :)